László Csilla
Mindannyian voltunk kezdő önkéntesek,emlékszem,mennyire izgultam az első foglalkozás előtt.Aztán hamar megtanultam,hogy a legfontosabb a jelenlétünk,az,hogy megyünk minden héten rendszeresen ugyanabban az időpontban, és erre az időre ŐK egészséges gyerekként élhetik meg magukat, nem a betegséggel foglalkoznak, hanem a játékkal, a mesével.




Pintér Ági
Nem olyan rég csatlakoztam az Alapítványhoz. Voltam velük klubdélutánon, őszinte kedvességgel találkoztam. Érdekmentes mosolyokkal,lelkesedéssel.Nem is kérdeztem meg, miből,hogyan gazdálkodnak,hány éve alakultak,s bár nem vagyok képzett tanár,se óvónő, csatlakoztam hozzájuk. Anyagi haszon, fizetés nincs, de annyi, de annyi mindent kapok!El sem mondható!

Néhány óra, amit egy héten egyszer bent tölthetek a hematológián, mesélve, játszva, beszélgetve,mely megtanít kitartásra, türelemre, erővel tölt fel az ott levők ereje, hogy van valami fontos - túl az ezer mindennapi kötelességemen - az életben,hogy adhassak jobb kedvet, az egyhangúságban kikapcsolódást. S a legtöbbet kapjam, amit ember kaphat, csillogó szemeket, mosolyokat,apró örömöket, fel-felcsillanó reményt.


Kedves Betti!

Mióta megírtam az első jelentkező levelemet,már háromszor jártam a gyerekeknél a Heim Pál Kórházban. Két hete voltam egy kis összejövetelen is, ahol láttalak Titeket beszélni az Alapítvány munkájáról, az örömeitekről, elképzeléseitekről. És belevonódtam. Érzelmileg rabul ejtett. Editke teljes természetességgel vezetett be a gyerekek közé. A kórházi falak közé zárt, mégis ugyanúgy felhőtlenné alakítható világukba. Bedobott a mély vízbe, gondoltam kb. fél percig, de rájöttem arra, amit Kati is mondott, hogy nem kell semmilyen receptet, vagy szakmai tudást elővenni, egyszerűen magunkat kell adni.

Bevallom, ez az első alkalom a kórházban kicsit csalódás volt nekem. Volt valami olyan várakozás bennem, hogy mi majd itt megváltjuk a világot...és nem éreztem ezt, nem voltak magasztos élményeim, hanem hétköznapi boldogságnak mondható érzéseket éltem át. De rájöttem, ez nem erről szól...sajnos nem találjuk meg egy-egy betegség ellenszerét mi sem, meg sem tudunk gyógyítani senkit ez alatt a két óra alatt. Mégis amit csinálunk, azzal kicsit megváltjuk a gyerekeket abból a bezárt világból, ahol a betegségüket kénytelenek viselni. Ami nekem "csak" természetes hétköznapi boldogság, az Nekik - lehet - két óra megváltás...vagy akár több is, mert azzal, hogy eljövünk Tőlük, nem döntjük össze azt, amit felépítettünk, az még egy kicsit tovább él, dolgozik bennük.

Nekem természetes érzés, magamat adom, s Ő is gyerek lehet, akár rosszcsont, játszhat, firkálhat, szétvághat, széttéphet, akár szétrombolhat...ha éppen arra van szüksége, hogy kiadja a szorongását, a fájdalmát. A hétköznapi boldogságra pedig rárakódott sok-sok öröm a következő alkalmakkor, ami már nem is annyira hétköznapi és természetes, annál sokkal erősebb, több. Amiben már szándék, igyekezet, élvezetes munka van az Ő részükről és a részemről.

Múlt hét óta a kabátom zsebében lapul egy piros tátika, amit az egyik kislány hajtogatott nekem, miközben a szobatársaival és egy bevonódó Apukával kosarat és baglyot hajtogattam. Bármikor a zsebembe nyúlok, beleakadnak az ujjaim, eszembe jut Ő is, a többi kisgyerek is, az, hogy egy ilyen kicsi dolog milyen nagy örömet tud okozni, s eszembe jut, amikor kiskoromban mindenfélét hajtogattam. S eszembe jut Anyukám, a Nagymamám, a tanítónénik,s hogy milyen lesz majd, ha a saját gyermekemmel fogok hajtogatni, festegetni, játszani.Rengeteg irányba elíndít a tátika, s a kórházi látogatások.

Tudom, számomra most kezd kinyílni ennek a munkának, az önkéntességnek, a gyerekek kórházi létének, a sokféle játéknak, az ezekhez kapcsolódó nehézségeknek a világa. Csak szerettem volna megosztani Veled, mennyi örömöt, érzést, gondolatot, tervet tud kiváltani és elindítani az emberben ez a GYERMEKVILÁG.....

Erdős Ági


ISMÉT ELINDULT AZ ESZTERLÁNC CSOPORT

Ismét elindult az ESZTERLÁNC csoport, ezúttal új helyre, a Heim Pál Kórház neurológiai osztályára, meseelőadást tartani, meséket játszani.

Siettünk a 3-as villamoshoz, a villamosvezető nagyon figyelt ránk, megnyugtató volt az elővigyázatossága. Ügyesen és könnyedén utaztunk a hét kisgyerekkel. Fiatal emberek több helyet is átadtak a kis önkénteseknek. Gyorsan megérkeztünk a kórházba.Leültünk egy padra.A gyerekek nem szóltak semmit, ültek csendben. Más hely, más szagok. A Bókayban már otthonosan mozogtunk, itt minden új volt.

Hamarosan megérkeztek az animátorok, s együtt bementünk a neurológiai osztályra. Örömmel fogadtak bennünket. Az osztály főnővére kedvesen megkínálta a gyerekeket teával. Gyorsan körülnéztem a kórtermekben, hogy kiknek fogunk játszani. Ez kívánatos volt, fel kellett készítenünk az ESZTERLÁNC tagokat, hogy középsúlyos értelmi fogyatékos kisfiúk is vannak. Bemutatkozás után bizony megilletődve kezdtünk el játszani. Az előre elkészített papír-madárkákat gyorsan kiosztottam a kis betegeknek. A nagyon beteg fiúcskák is kaptak papír-madárkát, melyet anyukájuk segített felhúzni az ujjukra. A nagyobbak, a kamaszok tartózkodóbban viselkedtek. Egy súlyosan sérült kisbeteg kezébe csörgőt adtunk, kis idő múlva velünk együtt énekelt. Ezt a csoport egyik kislánya a lelkébe is véste.

Verseket mondtunk, játszottunk, énekeltünk, s közel egy órán át mesejátszók voltunk......A kamaszok egyre oldottabban játszottak a gyerekekkel. Amikor befejeztük a műsort,a kisbetegek is bemutatkoztak nekünk pár szóban.Kézmosás után kiosztottunk egy kis rágcsálni valót. A súlyosabban beteg kisfiú, aki végig tolókocsiban figyelte az előadást, többször vett a kekszből, s mindvégig beszélgetett velünk.

Azt hiszem, József Attila, Birtalan Ferenc,Romhányi József, Győry Vilmos, Kassák Lajos versei, a palóc s az erdélyi népmesék a legméltóbb helyek egyikére kerültek.

Elköszöntünk mindenkitől, szedelőzködtünk és jóleső, szép hangulatban visszautaztunk az iskolánkba.

Molnárné Pataki Márta


Kedves távoli játszó Társaim!


Néhány évvel ezelőtt történt, amikor először csatlakoztam az Ágyszínházas csapathoz. Készültünk a kórházba a gyerekekhez. Két jelmezünk volt. A Mikulásé és egy nagy kengurué. Egy fiú a csapatból, lett a Mikulás és én (amúgy sem apró - 180 cm-es - termetemmel) a kenguru lettem.Nem emlékszem már, miért pont ez, de talán csak ez
a jelmez volt raktáron. Körbementünk az osztályokon. Így jutottunk el a
hematológiára. A legfájdalmasabb perc, mikor egy embert, főleg egy kis gyermeket
szenvedni látsz. És mi csak mentünk kitartóan, szobánként szembesülve a
gyerekek bátorságával és a szülők hihetetlen odaadásával. Mígnem elértünk
abba a szobába, ahol minden megválaszolatlan kérdésem válaszra talált. Ahol
értelmet kapott a szó: szeretet.
A 10 eves korú kislány, gépek árnyékában, csövekkel körbevéve, csendben
feküdt a szobában. Édesanyja mikor meglátott minket, nem akart beengedni
a szobába. Aztán máig sem tudom hogyan, de már bent álltunk a kis kórteremben.
Zavartan, ügyefogyottan. Hálát adtam, amiért jelmez volt rajtam, amely jótékonyan
eltakarta a könnyeimet.
A Mikulás beszélt. Arról mesélt, miért is vagyunk itt, mit hoztunk. A kenguru
(én), mint a Mikulás segédje vittem az ajándékcsomagokat az erszényemben.
A kislány csak hallgatott. Már nem tudott sokat beszélni. Csak nézett minket.
Remegve figyeltem minden mozdulatát, félve nehogy valamit rosszul csináljunk.
Aztán adnom kellett volna az ajándékot, de zavaromban belegabalyodtam a
saját erszényembe. Mire kimásztam belőle és felnéztem, megláttam azt a mosolyt,
amiért most már tudom, hogy érdemes!! Odamenni, beszélni, játszani, nem
feladni, reményt adni, mosolyt csalni az arcokra.
Közelebb mentem a csomaggal és mit láttam? Egy kis plüss kenguru? Azt szorította
magához a kislány. Az Édesanyja odalépett mellénk és azt mondta: gyere,
tegyük bele a kis kengurut az erszénybe, elmennek együtt Ausztráliába, ahol
a kenguruk élnek. És Ő megtette. Az a kicsi, beteg kislány, akinek oly fontos
volt az az icipici kenguru, beletette őt az erszényembe. És mosolygott.
Senki nem szólt a szobában. Nem tudtunk. Képtelenek voltunk bármit is mondani.
Aztán, ahogy a pillanat elrepült, csodás varázsát köztünk szerteszórva,
magunkhoz tértünk és a Mikulással, közös erővel kihalásztuk a kis kengurut
és visszaadtuk. Nehezen találtam a hangom, a szavakat. De azt ígértük, hogy
jövőre ugyanekkor visszajövünk, s újra együtt leszünk.
Jövő évben már nem találkoztunk.
Azóta sok más kisgyerekkel ismerkedtünk meg. Együtt sírtunk és nevettünk
Velük, s oly sokszor a szüleikkel is.
Néhányan már nincsenek velünk. Ez nagyon tud fájni.
A tekintetük, a mosolyuk beleégett a szívembe. Hiányoznak. Mikor bementünk
a kórházba, ss tudtam, Ő vagy a másik kisgyerek ma már nem jön játszani,
összeszorult a szívem. Közben kiraktuk a játékokat az asztalra, kezünkre
húztuk a bábokat és körbementünk kihívni a gyerekeket a szobából. Mosollyal,
kedves szóval. Másfél óra múlva a kórház előtt álltunk és talán bután hangzik,
de én boldognak éreztem magam. Büszke voltam és vagyok, hogy egy ilyen Csapathoz
tartozom. Akik minden héten, töretlen lelkesedéssel mennek és viszik magukkal
a mosolyt, a kacagást a beteg gyermekeknek. Ott voltam, és tudom, láttam,
éreztem, hogy ez mit is jelent.
Köszönöm, hogy Hozzátok tartozhatok. Büszke vagyok erre és Rátok! Csodálatos
dolognak érzem, hogy a szabadidőtökben, ebben a rohanó, sokszor akaratlanul
is önző világban, Ti megtaláljátok az utat, amiért és amin menni érdemes.
Szükség van Rátok és arra, amit tesztek.
Most nagyon messze élek Tőletek. És azok közül, amik a legjobban hiányoznak,
Ti vagytok és a kedd esti másfél óra a hematológián, kicsi mosolygós arcokkal
körülvéve.
Nagyon szeretlek Titeket! S csak kérni merem, de tudom, úgyis megteszitek.
Mentek újra és újra! Vigyétek a mosolyt, az örömöt, a reményt!
Sok szeretettel,
Noémi Goodall


Nóra:
"Mindig szerettem gyerekkel foglalkozni. Itt a kórházban a kicsiknek még
nagyobb szükségük van az odafigyelésre, mint máshol. A János kórházba (szerencsére)
általában rövidebb időre kerülnek be a gyerekek, ezért nemigen látjuk őket
2-3 alkalomnál többször. Mindegyikük másfajta törődést igényel. Én leginkább
a kicsikkel szeretek játszani, babázni. Egyik legkedvesebb élményem az,
amikor egy síró kisbabát sikerült elaltanom úgy, hogy elénekeltem neki néhány
dalt."

Andrea:
"Nagyon szeretem csinálni. Rengeteg szeretetet kapok, és fontosnak érzem
a munkámat. Ebben a gyerekek és a szülők folyamatosan megerősítenek. Ezen
kívül megtapasztalhatom a társaimmal a barátság kivételesen mély területét,
amikor egymást kiegészítve, sokszor támogatva dolgozunk. Az Ágyszínház csoportjába
tartozás a közösség élményét is jelenti számomra, olyan emberekkel tudok
együtt lenni, akik hasonló értékeket tartanak fontosnak, mint én."

Márta: "Sajnos ebben az évben nem tudom vállalni, hogy a kórházba
járok, mert rossz az órarendem, és sok minden szakadt rám. Ez valahol belső
konfliktust is okoz, mert az elmúlt két évben rájöttem, hogy a gyerekeknek
nagyon nagy szüksége van ránk. De szívesen veszek minden hírt, információt
az Ágyszínházról, Rólatok."

Ágnes: "A legszebb élményem a kórházban az, amikor a gyerekek éreztetik,
hogy visszavárnak, s tényleg a következő alkalommal örülnek, mikor meglátnak."


Edina: "A legnehezebb ebben az ágyszínházi tevékenységben, hogy,
hogyan dolgozzam fel a beteg kisgyerek szenvedését. Az első időkben különösen
nehéz volt, napokig a hatása alatt voltam. Sok gondot okozott a szülő jelenléte
is, mintha zavarná, hogy ott vagyunk, hogy velünk szívesen játszanak a gyerekek.
Ma már nagyon sok apró élményem van, egy-egy pillanat, amit esetleg már
fel sem tudok idézni konkrétan, de bennem élnek a nyomai, erőt adnak a folytatáshoz."


Eszter: "Azt hiszem, soha nem lehet megszokni, a halál közelségét,
különösen gyerekek esetében. De a sok apró jel - tekintet, mosoly - megerősítenek,
hogy van értelme, hogy hetente bejárjak a beteg gyerekekhez a kórházba."


Judit: "Emlékezetes volt, amikor egy kisfiú, aki az első alkalommal
nem vett tudomást rólunk, a végén o lett szinte a leglelkesebb résztvevője
a játéknak, s a következő alkalommal jó ismerősként köszöntött. "

Tamás: "Az egyik kisfiúval jól összebarátkoztunk, de a következő
látogatás alkalmával, csak ült, s nézett maga elé. Nem tudtam vele kapcsolatot
teremteni, az idegrendszerére ment a betegség. Nagyon sajnáltam. Néhány
hét múlva jobb lett az állapota, nagyon örülök, mert már jobban van. Az
egyik alkalommal egy olyan kislány feküdt a kórházi ágyon, akinek nem fejlődtek
ki a lábai. Nem mertem odamenni hozzá, de o hangosan rám köszönt, ezért
mégis odaültem hozzá. Megdöbbentett az élni akarása, az életszeretete, a
mély érzése, abban a sérült testben. Hajtogatni is tudtunk és társasjátékoztunk."


Judit: "Az Ágyszínházban évek óta dolgozom, voltak már igen szívszorító
pillanatok, de ezek új erőt adtak, hogy jöjjek, talán egy kicsit enyhítem
a fájdalmat, a magányt. Nagy élményem volt, amikor a Mikulás ünnepségen
beöltöztem krampusznak, s átéltem a gyerekek önfeledt örömét. De emlékezetes
volt az is, amikor készítettünk egy fonallabdát, s egy későbbi alkalommal
megláttam az infúzióállványra kötve."

Zsolt: "Nagyon fáj, ha egy gyerek a kórházban nem akar játszani,
elutasít minden közeledést, pedig láthatóan unatkozik, rossz neki egyedül.
Mindig gondolkodom rajta, hogy tudnék neki segíteni. De olyan jó, amikor
látom, hogy mégis felszabadul a kisgyerek a közös játékban, hogy a találkozónk
végére már mosolyog, amit hoztunk ötletet, játékot folytatja, s a többieket
is bevonja a közös játékba, amit én kezdeményeztem."