Vallomások

Farkas-Kovács Anita

Az önkénteskedés örömei


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép kis város, ahol csupa kedves ember élt. A várost hatalmas tisztás és egy gyönyörű erdő vette körül. Itt élte mindennapjait egy tüneményes, barna hajú, nagyon bölcs kislány, Lotti. A lányka legjobb barátja egy jókedélyű kis madárka volt, akit Kelennek hívtak. A két jóbarát sokat mókázott és játszott együtt, miközben szinte észrevétlenül tanítgatták egymást az Életre.

Történt egyszer, hogy egy esős őszi napon Lotti hazafelé tartott az iskolából. Az utcán mindenki komor hangulatban volt az időjárás miatt. Az emberek összehúzták magukon a meleg ruháikat és az esernyőik alá bújtak. Csak a kislány volt határtalanul boldog. Minden létező pocsolyába beleugrott a kis gumicsizmájában.
Otthon Kelen már várt rá. A kismadár örömében keresztül-kasul röpködött az előtérben, amikor belépett kis barátja az ajtón.
-Szia Lotti! Milyen napod volt ma? - érdeklődött a madárka.
-Szervusz Kelen! Nagyon jó! Én olyan, de olyan boldog vagyok! - felelte. - Ennyire nagyon. - mutatta hatalmasra széttárt karjait a kislány.
-Mi az oka, hogy ennyire jó kedved van? - kérdezte barátja.
-Ma jártak az iskolában különböző alapítványoktól nagyon kedves nénik és bácsik és elmondták, hogy mivel foglalkoznak. Az egyik különösen tetszett. - jött a válasz.
-Melyik? Mondjad már! Mindent úgy kell kihúzni belőled? - viccelődött Kelen, amire Lotti elmosolyodott.
-Az a nevük, hogy Gyermekvilág-Ágyszínház Alapítvány. - válaszolta.
-Még sosem hallottam róluk. Mivel foglalkoznak? - nézett kérdőn a kismadár a lánykára.
-Több dolgot is csinálnak, de a legjobban az tetszett, hogy beteg gyerekekkel játszanak a kórházakban.
-És ez miért olyan jó dolog? - kérdezett vissza a madárka.
-Azért Kelen, mert ezek a gyerekek távol vannak az otthonuktól, egy kórteremben töltik az egész napjukat és esetleg még fájdalmaik is vannak a betegségük miatt. Az önkénteseik viszont örömet szereznek a kis betegeknek azzal, hogy velük vannak, figyelnek rájuk és játszanak velük. Egy kicsit elvonják a figyelmüket arról, hogy hol és miért vannak éppen.
-Már értem. Erre nem is gondoltam. - mondta tűnődve a kismadár. - És miért mentek az iskolába az alapítványoktól? - érdeklődött tovább Kelen.
-Azért, hogy megismertessék velünk az önkénteskedés lehetőségét. Korábban nem is hallottam arról, hogy lehet önkéntesként másoknak segíteni. Ez nagyon tetszik nekem és ha nagy leszek, akkor én is szeretnék másoknak segíteni. - tervezgetett hangosan Lotti. - Jut eszembe, a lényeget még nem is mondtam. Még nem lehetek ugyan önkéntes, mert kicsi vagyok hozzá, de az egyik néni, akit Anikó néninek hívnak, megígérte, hogy még ezen a héten bemehetek vele a kórházba és megnézhetem mit és hogyan csinálnak. Én olyan boldog vagyok Kelen. Már alig várom, hogy péntek legyen és mehessek vele.

A hét maradék fele hamar eltelt és eljött a várva várt péntek délutáni kórházlátogatás ideje Anikó nénivel.
Lotti olyan izgatott volt, mint még talán soha. Otthon összeszedett pár játékot, gondosan belerakta kis hátizsákjába, búcsút vett Kelentől és elindult a tőlük két utcára lévő kórházhoz.

Anikó néni a kapuban várt rá.
-Csókolom Anikó néni! - köszönt illedelmesen a kislány.
-Szervusz Lotti. Örülök, hogy el tudtál jönni. Meglátod, nagyon jól fogjuk magunkat érezni. - fogadta kedvesen, mosolyogva Anikó néni.
Azzal elindultak a kórház épülete felé. Benn végigmentek egy folyosón, majd kinyitották azt az ajtót, ami a kórtermekhez vezetett. Lottinak a torkában dobogott a szíve, olyan izgatott volt. Még soha nem járt kórházban a születését leszámítva. Anikó néni végigjárta a kórtermeket és kihívta a gyerekeket a játszószobába, ahol a szatyrokból rengeteg játék került elő. Lotti is elővette a sajátjait. A sok játék közül a gyerekek alig tudtak választani. Végül úgy döntöttek, hogy Lotti lóversenyes társasjátékával múlatják el az időt.

A kis betegek körbeülték az asztalt és kezdetét vette Lottival és Anikó nénivel az önfeledt játszadozás. Közben sokat mókáztak és kacagtak. Olyan gyorsan repült az idő, hogy észre sem vették, hogy időközben besötétedett. A játék győztesének kihirdetése után Anikó néni elkezdte összepakolni a játékokat és elköszöntek a gyerekektől. Kifelé menet Lotti egyszer csak megfordult és visszarohant a játszószobába, majd kisvártatva újra megjelent. Anikó néni, bár nem kérdezett rá, de a kicsit laposabb hátizsák miatt mégis sejtette, hogy azért ment vissza a kislány, hogy otthagyja a gyerekeknek a játékát.

-És egyébként jól érzeted magad? - fordult kérdésével a lánykához.
-Jaj nagyon! Még soha nem játszottam ilyen jót. Egyáltalán nem az számított, hogy én nyerek-e. A játék maga volt a lényeg és rájöttem, hogy ez sokkal nagyon örömet ad, mint mindenáron nyerni. - állapította meg hangosan Lotti.
-Így igaz. Örülök, hogy már te is tudod. - mosolyodott el Anikó néni.
Ahogy ezt kimondta, meg is érkeztek Lottiék háza elé. Ott elköszöntek egymástól és megbeszélték, hogy a kislány máskor is belátogathat a kórházba vele, ha kedve tartja.
Kelen alig várta, hogy kis barátja meséljen neki a délutánjáról.
-Na, milyen volt? - tette fel rögtön kérdését.
-Nagyon jól éreztem magam Kelen. És képzeld, odaajándékoztam a gyerekeknek a lovas társasjátékomat. - felelte a kislány mosolyogva.
-Miért adtad oda? - jött az újabb kérdés.
-Mert nekik nagyobb szükségük van rá, nekem meg van itthon másik, amivel tudunk játszani. Ők meg annyira örültek neki. - hangzott Lotti szívmelengető válasza.
-Nagyon jószívű vagy. Bárcsak a felnőttek között is akadna sok hozzád hasonló gondolkodású. - mondta vágyakozva a kismadár, majd egy újabb kérdést tett fel. - Megkérdezted Anikó nénit, hogy ő miért végzi ezt az önkéntes szolgálatot?
-Igen, mert engem is nagyon érdekelt a válasza. Megpróbálom pontosan felidézni, hogy mit mondott:

“Ezen az osztályon, ahova én is járok, elég hosszú időt töltenek a gyerekek, de igyekszünk mosolyt csalni az arcukra egy kis játékkal. Minden alkalommal azért megyünk be hozzájuk, hogy adjunk nekik, de igazából azt hiszem sokkal többet kapunk. Hihetetlen sokat lehet tanulni tőlük, ha nyitott vagy rájuk. Ők még minden kis apróságnak tudnak örülni. Sokkal egyszerűbbnek és szebbnek látják a világot, mint amilyennek mi felnőttek látjuk azt. Pedig a világban mindannyian ugyanazt nézzük, mégsem ugyanazt látjuk. És kinek van igaza? Azt hiszem azoknak, akik mindig, minden körülmények között tudnak a jóban hinni és képesek mindenben a szépséget megtalálni. Erre tanítanak ezek a gyerekek, ha titkon figyeled őket. És amiért még csinálom az maga a hitvallásom, miszerint: Minél többet adsz, annál több leszel te magad.”

Kelennek nem volt több kérdése. Leült Lotti vállára, hozzásimította tollas fejecskéjét a kislány arcához és boldog volt, hogy ilyen nagyszerű emberek veszik körül.

<< Vissza